Szonja megtanult bicajozni. A harmadik szülinapjára kapott fabringával nagyon hamar megbarátkozott, így alig várta a negyedik szülinapot, amire rendes, tekerős - de pótkerekes - bringát kért. (Karácsonyra rollert vár :). Most ősszel, hogy már több ovistárs megtanult bringázni, most kérte, hogy szereljük le a pótkerekeket és pár játszótéri próbálkozást követően Imivel pillanatok alatt belejött a bicajozásba a Kopaszi gáton. Egyedül az elinduláshoz kellett felnőtt.
Tegnap a játszón viszont valaki bicajjal ment (kerék nélkülivel), és mivel egy ovistárs sem tartózkodott a közelben... jobb híján elkezdett egyedül próbálkozni az indulással. Miután megbeszéltük a pedáltechnikát, fél órán belül megbízhatóan begyakorolta a mutatványt :) Egyszóval irtó büszke volt magára és én is rá. Nagyon cuki volt, ahogy próbálkozott, pláne, amikor sikerült és vigyorgott a feje utána.
Ekkor történt az, hogy a bicaj tulajdonosa -egy 5 év körüli kisfiú- el kezdte heccelni, hogy nem is tud még elindulni, ügyetlen, stb. Mondanom sem kell, mennyire bántotta a dolog, görbült a szája és mindenképpen azt akarta, hogy mondjam meg a kisfiúnak, hogy ő igenis ügyes és már el tud indulni. Nyilván nem tettem meg, inkább belefogtam a szokásos, általában nevetésbe torkolló hülyéskedésbe, hogy "Tudod, Szonja mit szoktunk ilyenkor mondani! Nem érdekes mások mit mondanak rád, ha te tudod magadról, hogy most valami ügyeset csináltál, akkor nem számít, mit állit a kisfiú. Tudooood :) egyik füleden be - a másikon ki". És ennél a pontnál jön az elmaradhatatlan csikizés.
De most nem hagyta végigmondani, az egyik fülnél már közbe is vágott, hogy:
- "De anya! Én olyan vagyok, hogy ami bejön az egyik fülemen, az bentmarad!!! És nem megy ki!" :(
hja... én is.
