Amikor megszületett, aggódtunk. Aggódtunk, hogyan fog szóhoz jutni Szonja mellett. Lassan két éves, másfél éves kora óta beszél ő is, a télen nótafa lett és most már a második szülinap felé közeledve egyáltalán, egy csöppet sem féltem.
Beszél, kommentál, énekelget és utasítgat. Folyton. (tényleg) A magas cuki hangoktól az erős, férfias kiáltásokig mindenféle szerepel repertoárjában. Mindezeket persze erős, túlzott hangsúlyozással. Nyilván Imit, engem vagy Szonját utánozva, felerősítve. Kedvencem az ellentmondást nem tűrő "gyere máááá'!" vagy "segíts máááá!!!", de utánozhatatlan a határozott "nem"-je. Ritkán dacos vagy haragos, sokkal inkább békés, de határozott. Olyan, amikor érzed mögötte, hogy tényleg nem: átgondolta és tudja, hogy miről beszél és most különbenis hagyjuk békén...
És szaporodnak az aranyköpések. Tegnap reggel pl. pelenkázás közben így szólt:
-'Anya, ne máááá'! Ne kukiiiiiiz!"
Hát nos, ezek szerint alakulnak az intimitás határai is :)
