Bár azt gondolom, nagyon egészségesen menedzseljük, nem ritkán marcangolom magam azon, hogy jó-e ez így. Mármint hogy egy héten két délelőtt dolgozom. Nekem jó :) Jó végre rendesen felöltözni, reggel a kocsiban szempillaspirált applikálni magamra és gondolkozni, feladatokat megoldani, stratégiákat gyártani. Hiányzott a szellemi kihívás, amikor visszamentem dolgozni és végre van. Szonja pedig a legjobb helyre került a pótmama Ágihoz (ahol persze Marcival és Rozival hatalmasakat játszik napközben és élvezi a társaságot) vagy valamelyik nagymamához (Zsazsát is ideértve).
Sokszor gondolok arra, hogy valami bölcsiféleség nem lenne rossz, merthogy az fix hely lenne, fix társaság és a nagymamákat sem ráncigálnám állandóan. Mert persze ettől is lelkiismeretfurdalásom van.
Meg attól is, hogy mindig, de mindig azt képzeltem, hogy én majd ha anyuka leszek, CSAK a gyerekem igényeit fogom szem előtt tartani és megadok neki mindent és mivel az első 3 év annyira, de annyira fontos, azt otthon töltöm majd rá koncentrálva (hálás köszönet dr Bernáth professzornak a fejlődéspszichológia előadásaiért).
Hát nem lettem ilyen :(
Hiányoztak a barátaim, hiányzott a munkám, hiányzott az, hogy használjam a fejem és persze hiányzott a saját pénzem, amit 18 éves korom óta igyekszem biztosítani magamnak. Úgyhogy heti 12 óra munka. Ez szuper, mert nem sok, pont akkora mennyiség, amit még élvezek (remélem SOHA nem KELL majd többet dolgoznom) és jó érzés visszatérni a régi életemhez részben - ami persze már így is tökmás. Azt vettem észre viszont, hogy bár munka után tele vagyok energiával, ezeken a napokon sokkal több mindent el tudok intézni ... akár főzés, bevásárlás, ügyintézésről legyen szó. Szonja hiányom pedig a délelőtt miatt általában nagyon intenzív közös délutánokat kér, ami szintén jó mindkettőnknek.
Ott sántítanak a napok, hogy folyamatos rohanást érzek belül. Ha nem dolgozom, akkor azon pörgök alávsidő alatt, hogy miként, mikor tudok haladni a benti dolgokkal. Bent pedig azon pörgök, hogy mikor tudok gyorsan rohanni érte, hogy vele lehessek. (persze ez hatékony munkavégzést eredményez, de feszkót hazafele, mert felháborít, ha az orrom előtt megy el a villamos).
És ekkor találtam rá erre a cikkre, amivel szinte teljesen, de teljesen azonosultam (reggel a héven olvasva, mikor mentem dolgozni épp, merrt Békáson maradt Szotyi Zsazsánál és Emivel hancúrozni).
"Azok kedvéért, akiknek a) még nincs gyerekük, vagy b) nem dolgoznak a gyerek mellett, elmondom, hogy mi, elítélendő, nemtörődöm, karrierista anyák a nap nagy részében késésben vagyunk. Folyamatosan azt kalkuláljuk, mire mennyi időnk jut, harcolunk a határidőkkel, személyes támadásnak vesszük, ha bedugul a Margit híd, az a fogalom, hogy szabadidő, kikerült a szótárunkból, és hónapok, de lehet, hogy évek óta nem láttunk edzőtermet, kozmetikust, manikűröst vagy éppen masszőrt. Kicsit sajnáljuk magunkat ezért, és, mi tagadás, előfordul, hogy esténként pityergünk a sorsunkon. De mi választottuk, nektek nem kell minket sajnálni. Az az idő, amit a főállású mamák a gyerek szunyókálása közepette (vagy amíg a kicsire a nagymama/bébiszitter vigyáz) magukra fordítanak, nos, az az idő nálunk nem létezik. "
